Az étkezési zavarok sajnos súlyos szövődményekkel, következményekkel járhatnak mind a fizikai állapotra, mind pedig a mentális egészségre nézve. Hiánybetegségekhez, alultápláltsághoz vagy éppen túlsúlyhoz, illetve kényszeres viselkedéshez, beszűkült tudatállapothoz vezethetnek.
Cikkünkben ismertetjük a táplálkozási zavar fogalmát és veszélyeit, kialakulásának lehetséges okait, leggyakoribb fajtáit, azok tüneteit és kezelési lehetőségeit, hogy segítsünk az érintetteknek és a hozzájuk közelállóknak a probléma mielőbbi felismerésében. Minél hamarabb sor kerül a segítségkérésre, a szakemberek annál hatékonyabban tudnak segíteni a teljes felépülésben, a testi-lelki harmónia visszanyerésében, így a betegség már nem fogja rányomni a bélyegét a mindennapi életre.
Kortól és nemtől függetlenül bárkinél kialakulhat étkezési zavar, ugyanakkor inkább a nőket érinti. Az étkezési rendellenességeknek és a tüneteknek a sokfélesége miatt nem feltétlenül könnyű felismerni a problémát. A definíció és a lehetséges okok tudatában azonban már egyértelmű lehet, mikor érdemes szakemberhez fordulni.
Az étkezési zavar olyan összetett mentális egészségügyi problémát jelent, amelynek során az abban szenvedők kóros kapcsolatot alakítanak ki az evéssel, a testsúlyukkal vagy a külsejükkel. Gyakori az étkezéssel kapcsolatos heves ellenérzés – vagy éppen az evés iránti vágy feletti kontroll elvesztése –, az ahhoz kapcsolódó szégyenérzet és bűntudat, illetve a tápanyaghiányhoz vezető koplalás, a mértéktelen táplálékbevitel, esetleg ezen szélsőségek váltakozása. A táplálkozási zavar pszichiátriai eredetére hívja fel a figyelmet a testképzavar, mert a betegek nem látják reálisan a saját testüket, tévesen ítélik meg az alkatukat.
Hátterében sokféle tényező állhat – általában több is egyszerre –, például az öröklött tényezők, neurológiai és pszichiátriai zavarok, a kulturális és társadalmi elvárások, személyiségbeli sajátosságok, de ide kell értenünk más fennálló pszichés problémákat is. Jellemzően a közvetlen kiváltó okok között szokott szerepelni negatív énkép, önbizalomhiány, megfelelési kényszer, illetve valamilyen lelki trauma, a fenntartó okok között pedig a testalkatra vonatkozó vélt vagy valós elvárások.
Az egyik legrégebb óta ismert evészavar, amit már az 1970-es évektől kezdve diagnosztizálnak. Neve szó szerint az evés iránti vágy elvesztését jelenti (az „orexis” vágyat és étvágyat jelent, az „an” pedig fosztóképző). Tünetei az evéstől való tartózkodás és az ennek leplezésére irányuló stratégiák, a falásrohamok és a kompenzációra szolgáló hashajtás vagy éppen önhánytatás váltakozása, a testsúlyvesztés, illetve a hízástól való kóros félelem. Nőknél gyakran fordul elő a menstruáció elmaradása, valamint különböző tápanyaghiányhoz kapcsolódó panaszok és társbetegségek alakulhatnak ki, például alacsony vérnyomás és pulzusszám, hormonzavarok, száraz bőr vagy hajhullás.
A járulékos tünetek közé tartoznak a kényszeres vagy depressziós panaszok, illetve a szexualitásról való lemondás. Akárhány éves korban jelentkezhet, de tizen- és huszonéveseknél a leggyakoribb. Jellemző rájuk, hogy igen jó tanulók és perfekcionisták. A betegnek nincs betegségtudata, így sajnos a segítségkérés elmulasztása és a szükséges kezelés elmaradása halálos következményekkel járhat.
A falásrohamokkal, testsúlycsökkentésre irányuló stratégiákkal, a testsúllyal és az alakkal kapcsolatos megszállottsággal fémjelzett betegség állandó jellemzője az önhánytatás, ami heti egy alkalomtól kezdve akár napi tízszer, hússzor is jelentkezhet. Ennek nyomán akár maradandó károsodást is szenvedhet a nyelőcső, a fogak és a szájüreg. A betegek gyakran hashajtót vagy vízhajtót is alkalmaznak, koplalnak és megrögzötten edzik magukat. A kedvelt ételeket igyekeznek megvonni maguktól, ám a falásrohamok során ezekből akár nagyobb mennyiséget is elfogyasztanak, ami bűntudathoz és szégyenérzethez vezet.
A bulimia nem feltétlenül jár együtt kóros soványsággal, az érintettek akár normális súlyúak vagy túlsúlyosak is lehetnek. Gyakran kísérik olyan szenvedélybetegségek, mint a szerhasználat (alkohol, drog), de társulhat öngyilkossági hajlammal, depressziós tünetekkel, nőknél pedig szabálytalan menstruációs ciklussal is. Valamennyi táplálkozási zavarral egyetemben ennek a betegségnek a kezelésében is fontos szerep jut a pszichoterápiának.
A falászavart (angolul „binge eating disorder”-ként ismert, és eleinte a magyar szakirodalomban is így lehetett találkozni vele) az különbözteti meg a bulimiától, hogy vannak ugyan falásrohamok, ám ezeket nem kísérik testsúlycsökkentésre irányuló stratégiák, szégyenérzet és bűntudat viszont igen. Ennek következtében a betegek hajlamosak a hízásra, jelentős arányban túlsúlyosak.
A falászavar ellentéte, hiszen itt falásrohamok nincsenek, testsúlycsökkentésre irányuló stratégiák viszont igen. Az érintettek túlevés nélkül, normális táplálkozás mellett is önhánytatáshoz vagy hashajtáshoz folyamodnak, hogy „megszabaduljanak” a bevitt tápanyagoktól.
A szakirodalomban „testépítő típusú evészavarnak” nevezett betegség lényege, hogy aki ebben szenved, elutasítja az egészséges testösszetételhez és a szervezet normális működéséhez szükséges testzsírállomány fenntartását, az izomtömegét pedig a lehető legnagyobb arányúra akarja növelni. Állandó félelem kíséri a testzsír arányának növekedésétől és az izomvesztéstől. Könnyen felismerhető a mindenáron betartott szigorú étrendről, az étkezésre és az edzésre fókuszáló beszűkült tudatállapotról, valamint a szélsőségesen izmos és zsírtalan alkatról.
Mivel az egészségesnél alacsonyabb testzsírarány akadályozza a zsírban oldódó vitaminok megfelelő hasznosulását, ez az állapot is tápanyaghiányhoz, valamint – különösen nőknél – a hormonális egyensúly felborulásához vezethet. Akár purgáló zavarral is együtt járhat.
Az inverz anorexiának is hívott evészavarnál a beteg úgy érzi, hogy a kitartó edzés ellenére sem elég izmos, tulajdonképpen egy vékonyabb embert lát a tükörben. Főleg az anabolikus szteroidot szedő férfiakat érinti, akikre jellemző a „Schwarzenegger-ideál”, de testépítő nőknél is előfordul.
Az egyik legújabb táplálkozási zavar legfőbb ismérve az egészséges táplálkozásra való beteges törekvés. Rögeszmés, megszállott magatartás kíséri, az érintettek szinte minden gondolata a saját speciális étrendjük körül forog, de még így is rettegnek az étkezés esetleges negatív következményeitől, ami jelentősen megnehezíti – vagy akár meg is gátolja –, hogy megfelelő mennyiségű ételhez jussanak.
Ennél a kvalitatív evészavarnál főleg az elfogyasztott dolgok minőségével van probléma – és nem véletlenül írtunk „dolgokat”, hiszen arról van szó, hogy a beteg emberi fogyasztásra alkalmatlan anyagokat kíván meg (például földet, papírt vagy festéket). Főleg gyermekeket érint – a szájba vételi szándék, mint megismerési folyamat másfél éves korig normális –, de akár felnőtteknél is jelentkezhet. A lenyelt tárgyak és anyagok mérgezést vagy bélelzáródást is okozhatnak, így életveszélyes állapotot idézhetnek elő. Leggyakoribb oka a vashiányos vérszegénység; ilyenkor megfelelő vaspótlás hatására a sóvárgás megszűnik.
A táplálkozási zavarok felismerését megnehezíti, hogy a páciensen még extrém súlyos állapot esetén sincsenek feltétlenül külső nyomai a betegségnek. A tápanyaghiány következtében rendkívül gyorsan leépülhet a szervezet, így fontos mielőbb szakemberhez fordulni, hogy minél nagyobb arányban visszafordíthatóak legyenek az étkezési zavar szövődményei, a beteg pedig visszanyerhesse a korábbi életminőségét.
Természetesen akkor a leghatékonyabb a terápia, ha az érintett maga ismeri be a probléma meglétét és kér segítséget. Az első lépést általában egy evés zavaraira irányuló kérdőív – például a klinikumban is használt Evési Zavar Kérdőív (Eating Disorder Inventory) – kitöltése jelenti, melynek alapján világossá válhat, hogy milyen kezelésre van szükség.
Többnyire pszichológus vagy pszichiáter segítségével tárható fel a betegség oka, és történhet meg a kényszeres tünetek oldása, gasztroenterológus működik közre a következményes emésztőrendszeri gondok kezelésében, valamint dietetikus segíthet a személyre szabott étrend összeállításában. Enyhe esetben akár tanácsadás vagy önsegítő kézikönyvek is segíthetnek, míg mérsékelten súlyos fázisban az ambuláns terápia nyújt megoldást, súlyos állapotban pedig kórházi kezelésre is szükség lehet, ahol kontrollált körülmények között – amelybe mindig beletartozik többféle szakorvos bevonása – szoktatják vissza a beteget a megfelelő táplálkozáshoz, a testsúly folyamatos ellenőrzésével.
Aki bizonytalan, hogy kihez forduljon ilyen jellegű problémával, a háziorvosát is felkeresheti, aki vagy maga ellátja a betegek, vagy indokolt esetben szakrendelésre vagy kórházi kezelésre utalja.
Az étkezési zavarok sokfélék lehetnek, kezelésük pedig komplex tervet igényel, amelynek része az egyéni vagy csoportos pszichoterápia és a szomatikus kezelés is. A cél minden esetben az, hogy fokozatosan helyreálljon a beteg testi-lelki egyensúlya, s újra egészségesen viszonyuljon a táplálkozáshoz, a testmozgáshoz és a saját testéhez. Mint minden betegségnél, a táplálkozásnál is kiemelkedően fontos szerep jut a megelőzésnek, ami jelen esetben a pszichoedukáció lehet, vagyis annak a tudatosítása, hogy milyen táplálkozási magatartás számít normálisnak, és milyen esetekben szükséges szakember segítségét kérni a gyógyuláshoz.